Nos, mióta pár napja  egyedül töprengek itthon, kezdek átszellemülni és végre a saját gondolataimat is meghallom. Van mit kifejezni magamból, legalábbis ezzel nem volt gond, de tartalmasabban, türelmesebben tudom koptatni a billentyű gombjait, miközben a fejemben kószáló kis gondolatok az ujjbegyeimbe vándorolnak,hogy aztán "papírra vethessem őket".

Eljött ez a nap is.

 A mai nap. Az elindulás napja.

 Szép nyári reggelre virradt. A város még lassan ébredezik, a levegőben ott van az elmúlt hetek forróságának maradéka, de a hajnal még ad egy kis csendet, egy kis hűvösséget, mintha búcsúzóul megsimítaná az embert.

 Az erkélyen ülök, kezemben az utolsó kávéval. Még nem indulunk. A Pici Piros Mazdában elromlott a klíma, az elmúlt hetekben pedig hőségriadó volt, ezért a nappali utat inkább elengedjük. Megvárjuk az estét, amikor a nap már lejjebb húzódik, az aszfalt lassan kiengedi magából a meleget, és könnyebb lesz levegőt venni az úton.

 Így ez a nap nem rohanással kezdődik, hanem várakozással.

 Utolsó simítások, utolsó ellenőrzések, utolsó körök a megszokott rutinok között. Az ember ilyenkor még egyszer végignéz mindenen: a tárgyakon, a fényeken, a helyeken, amelyek egy ideig az otthont jelentették. Nem nagy, látványos búcsú ez, inkább csendes elengedés. Egy pillantás ide, egy mozdulat oda, egy gondolat, amit nem mondunk ki hangosan.

 A macskás könyvet is elteszem. Azt, amit itt, az erkélyen kezdtem el olvasni, de már nem tudtam befejezni. Jön velem tovább az útra. Valahogy jó érzés, hogy nem marad itt félbehagyva minden; hogy legalább ez a kis történet velem folytatódik. Apró kapaszkodó lesz a kis lelkemnek, valami ismerős és puha ebben a nagy mozdulásban.

 Különös érzés indulás előtt még maradni. Már fejben úton vagyok, de a testem még itt ül az erkélyen. A kávé lassan fogy, a nap egyre magasabbra kúszik, és közben minden apró részlet jelentősebbnek tűnik. A megszokott zajok, a reggeli fény, a tárgyak helye, a levegő illata. Mintha a szemem próbálna elraktározni mindent, mielőtt az élet továbbmozdul.

Aztán majd eljön az este.
A város lassan elcsendesedik, az ablakok mögött kialszanak a fények, mi pedig útra kelünk. Éjjel indulni mindig olyan, mintha az ember titokban lépne át egyik életből a másikba. Csak csendben, egy autónyi holmival, mikor a világ már a másik arcát mutatja.

Úgy érzem tettrekész vagyok. Sokat vigasztal hogy az országok között fogok járni. Hol itt leszek, hol ott. Nem keveset az is hozzátesz a dolgokhoz, hogy Esztert is talán a közeljövőben sikerül megölelgetni.